kreatív zenepedagógia

Az utolsó napunk volt ma az egyetemen. Még mindig tapasztalhattunk olyat, amit eddig nem láttunk, így ezt is megosztjuk az olvasókkal.

10 órakor kórussal kezdtük a napot, melyre a múlt héten is bekukkantottunk. Ma már felszabadultabban énekeltük a fülbemászó dallamokat, amik a beéneklést szolgálták. Ezt követően két új darabot tanultunk meg, melyeket még a svéd hallgatók sem ismertek, tehát eljött a blattolás ideje... Kíváncsiak voltunk, vajon ez hogy megy nekik.

Újabb eltérésként, - de nem meglepetésként - ért bennünket ennek a folyamata az otthonihoz képest. A tanár ugyanis előénekelte kb. kétszer az adott szólam dallamát, majd ők próbálták visszaénekelni néhányszor, s aztán ugyanígy a többi szólamot sorban. A melódia 3-4 hangból állt, nem nagy mozgásokkal a legtöbb szólamban, de mégis nagyon nehézkesen állt össze. Ezért inkább szólampróbákra vonultunk külön, a terem különböző pontjaira. Így már sokkal hatékonyabb volt a tanulás, jó volt érezni, hogy mi is tudunk nekik segíteni, most éppen a kottaolvasásban.

Tommy az óra után elmondta a mai iskolalátogatás részleteit, aztán mellékesen megemlítette, hogy tegnap délután elvette feleségül a párját, Gerdet. Mi sem természetesebb, mint két tanóra között beugrani az ember párjával a házasságkötő terembe egy „igen”-re több mint harminc év együttélés után... Az esküvőről egyébként nem is beszéltek senkinek, csak pár héttel ezelőtt született a döntés, amit befolyásolt a fiuk nemrég kötött házassága is. Este azért volt ünnepi vacsi, ahol ráadásul a tőlünk kapott Tokaji volt a desszertbor. Kicsit még viccelődtünk közösen az eseten, aztán elhagyva Tommyt, elindultunk a Midgardskolan-ba.

Mivel sikerült hamarabb odaérnünk, még benézhettünk a körbevezetés előtt egy ütőórára is, amit a doktoriskolai hallgató, Linn férje, Emil tartott. Nagyon élveztük az órát. Emil amellett, hogy minden bizonnyal kiválóan ért a szakmájához, tanítani is tud. Ami az órán megszületett, azt mind a dobszerkónál ülő srác hozta létre, ismerte fel vagy mondta ki, Emil nagyszerűen terelgette az eseményeket. Úgy látszik, ez a koordináló-terelgető módszer itt is nagyon hatékony, nem csak a klasszikus zenét tanulóknál.

Sokat gondolkoztunk, vajon mennyiben hasznos vagy kevésbé hasznos a Svédországban tapasztalt „előkészítetlenség”. Itt nincsenek pontosan megtervezett órák, sem jól felépített feladatrendszerek, mégis létrejön valami. Hogy kinek jó az, ami létrejön? Sok esetben inkább a közösségnek, semmint az egyes tanulóknak. Így lehet, hogy egy héttel ezelőtt Pelle zeneóráján az egyik gitáros srácnak nem sikerült egyszer sem jól játszani az Everything has changed akkordjait (a gondos előkészítés hiányában), de a részese lehetett egy számnak, ahol a társaival együtt zenélhetett. Ugyanakkor az is lehet, hogy többet ér egy alaposabb, hosszabb tanulási szakasz egy új anyag megtanítása során, hogy aztán magasabb színvonalú produkció jöhessen létre. Mindkét szemléletnek megvannak az előnyei és hátrányai. Mindenesetre jó látni, hogy a közösségi zenélés közösségi szempontjai mellett helyet kap az egyénre fókuszáló, személyre szabott kétszemélyes oktatás is Svédországban, ahol a minőség is fontos úgy, mint ahogyan azt Emil óráján tapasztaltuk. Bár minden bizonnyal az ő órái sem egy jól kidolgozott és felépített óravázlaton nyugszanak, mégis rögtön érezhető rajtuk a következetesség, a logika és a növendékből való kiindulás szándéka, a célok és eszközök közös felderítésének igénye.

A körbevezetés során az iskola felszereltségén és a remek fiatal bandeken már meg sem lepődtünk. Bár tudtunk, hogy a helyieknek nem az erőssége a kottaolvasás és a zeneelmélet, az itteni music theory-óra mégis sokkoló volt. Sajnos itt nem fektetnek hangsúlyt a hallásfejlesztésre, a hallás alapú megismerésre, sem a kottaolvasásra, így az akkordokat a tanulók az előttük lévő néma elektromos zongorán probálgatják, miközben a tanár az ötvonal használata nélkül igyekszik mindezt elmagyarázni és ábrázolni. Egy ilyen óra láttán nem csodálkozhatunk tehát umeai társunk, Anna véleményén sem, aki szerint ezek a zeneelmélet-kottaolvasás dolgok nem igazán érdekelnek senkit. Ebben a formában valóban nem lehet túl élvezetes a tanulás.

Szerencsére mi nem ezért jöttünk, nem várjuk a svédektől a zeneelmélet-oktatásunk megreformálását. Itt, Svédországban egy teljesen új, másféle szemlélettel gazdagodunk, ami nagyon fontos és értékes tapasztalat a számunkra. Annak pedig, ha egyszer eljutunk egy olyan egyetemre is, ahol a hazai szolfézs és zeneelmélet-tanításunk fejlesztéséhez jutunk közvetlen inspirációhoz, hasonlóképp fogunk örülni.

Svédországban mindenki, akivel eddig találkoztunk, és megtudta, hogy klasszikus zenével foglalkozunk azt kérdezte: és mikor mentek Piteåba? Ma mentünk Piteåba.

Piteå kb. 300 km-re van Umeåtól, úgyhogy oda-vissza összesen 7 órát kellett buszozni. Mi ezt pontosan tudtuk, de lelkesek voltunk, mert már nagyon kíváncsiak voltunk, hogy hogyan zajlik a klasszikus zene oktatása Svédországban.

Megérkeztünk a busszal, és már várt minket egy kedves úriember, aki kisbusszal elvitt minket az amúgy pár száz méterre levő egyetemre. A portán Micke fogadott minket, az egyetem egyik igazgatója. Egy profin megszerkesztett és kinyomtatott forgatókönyvet adott mindenkinek, majd egy órát beszélgettünk az irodájában. Megtudtuk róla, hogy Amerikában született, aztán Finnországban nevelkedett, klasszikus zongora szakon végzett a Sibelius Akadémián, de aztán nagyon megunta a koncertezést és a klasszikus zenét, ezért inkább beállt rockzenésznek, Los Angelesben magániskolát nyitott és egyszer csak már egyetem igazgató lett Piteåban, ahol egyébként órát nem vállal, mert utálja a tanítást. Micke, aki minket leginkább Jockey Ewing emlékeztetett, igazi főnök alkat: nagyon büszke a kis birodalmára.

Micke elmagyarázta, hogy itt hogyan épül fel a zeneoktatás: egy picit hasonlít az mi egyetemünkhöz, de mivel sokkal nagyobb szerepet kap a rock és popzene, valamint a jazz oktatása, sok különbség is van. Az egyetemen választható még média és táncpedagógia szak. Micke sokat mesélt a felvételi rendszerről is. Van egy szak az egyetemen, ahova minden évben felvesznek egy énekest, egy dobost, egy basszusgitárost, egy szólógitárost és egy billentyűst, akik bandát alkotnak. A több fordulós felvételin a felvételizők nem is találkoznak a tanárokkal, jeligét használnak és felvételeket készítenek a felvételi feladatok megoldásairól (tehát csak egy technikus van ott, nem befolyásolja őket bizottság jelenléte). A felvételeket elküldik a világon mindenfelé, ahol profi zenészek bírálják el, hogy kik a legjobbak. A végén a három-három legjobb közül úgy döntik el, hogy melyiket válasszák, hogy mindegyikkel folytatnak egy skype interjút. Erre azért van szükség, mert ezekbe a bandákba csak olyan kerülhet be, aki a profi játékán kívül szociálisan is képes arra, hogy három éven át együtt tudjon működni a másik négy emberrel. Nekünk tetszett ez a „banda-szak”, úgy tűnik három év után nagyon színvonalas együttesek kerülnek ki az egyetemről.

Ebéd után körbejártuk az épületet, ami még az umeåi felszereltséget is felülmúlta. Rengeteg gyakorlóterem volt, nagyon jól hangszigetelt szobák, és természetesen sok-sok eszköz, melyeket most nem sorolunk fel, talán elég azt elárulni, hogy összesen hat nagy orgona van az épületben.

Teremről-teremre jártunk, és be is kukkanthattunk néhány tanórára, illetve próbára. A hangszigetelés minősége akkor volt igazán hatásos, mikor a csendes folyosóról benyitottunk egy-egy próbára, ahonnan hirtelen, mindent elsodorva kiáradt a hang betöltve az egész teret. A rock bandák igazán profik voltak, érződött, hogy ide nem kerülhet be akárki. A délután folyamán találkoztunk Eric Westberggel, aki vezénylést tanít az egyetemen. Az negyed órás beszélgetés során megemlítettük neki, hogy érdemes Magyarországra jönni, mert a kórusélet nálunk is nagyon színvonalas. Eric lelkes volt, és egy órával később Ági és Micke már le is fixálták az svéd kórus budapesti utazását májusra. Nem problémáztak sokáig. Micke biztos azért is volt ennyire nagyvonalú, mikor rábólintott az utazásra, mivel szereti Magyarországot, mert itt annyira kicsi a Forma 1-es pálya, hogy az egészet be lehet látni a lelátóról.

Már láttuk, hogy mennyire magas szintű a rock, a pop meg a jazz, láttuk, hogy milyen jó körülmények között tanulhatnak a hallgatók, láttuk, hogy az egyetemnek nem okoz problémát kifizetni egy kórus európai utazását, de még mindig nem tudtuk, hogy milyen a klasszikus zene oktatása. Elérkezett a várva várt pillanat, és beültünk először egy fuvola kurzusra, majd egy énekórára végül hallgattunk egy vonószenekart és egy fúvósegyüttest. Csalódottan távoztunk, vagy inkább menekültünk ezekről az órákról. A színvonal jóval a magyarországi főiskolák nívója alatt volt. Mindenki nagyon kedves, nagyon lelkes, de valahogy mégsem éreztük, hogy bármi köze is lenne a zenéhez, annak, amit hallottunk.

Tegnap vitáztunk az umeåi tanárképzősökkel, hogy mi értelme van annyit bíbelődni a hangokkal, miért jó, hogy kottát olvasunk, minek tanulunk zenetörténetet? Miért nem lehet csak egyszerűen érezni a zenét?

Ez a felfogás valóban működik a pop és rock zenében, amit tényleg szuperül csinálnak a svédek. Ám nem elég a komolyzene befogadásához, megtanulásához és annak tanításához.

Megint nehéz volt a hétfő, de azért érdemes volt felkelni.

Reggel Stigbjörn számítógépes zeneszérzés óráját látogattuk meg. Megmutatott egy programot, amivel egymásra lehet szerkeszteni a különböző hangszerek szólamait. Komponáltunk is egy érdekes ,,darabot”. Van benne zongora, kiscsengő, nejlongitár, ráztök és még sok egyéb.

Ezek után Tommy módszertanóráján vettünk részt. Egy svéd írónő könyvét olvassák a hallgatók, melynek a tartalmát röviden elmesélték nekünk. A könyv kérdéseket vet fel tanár-diák kapcsolatról, elmélet és gyakorlat kettősségéről, a kottaolvasás problematikájáról - fontos-e tudni kottátolvasni, jó-e ez a gyerek számára, élvezhető-e, lehet-e élvezhetően tanítani... Ezekről a kérdésekről beszélgetni kezdtünk, kíváncsiak voltunk egymás véleményére. Bizonyos kérdésekben meg tudtunk egyezni, de természetesen voltak dolgok, melyekről eltérően gondolkodunk.

Például a kottaolvasást Kodály országában természetesen fontosnak tartjuk, itt, Svédországban viszont nem ezen van a hangsúly. Érdeklődtek is a svéd hallgatók, hogy miként van ez nálunk. Amit ők látnak ebből, az a hangról hangra tanulás, és úgy látják, hogy ez nem lehet érdekes, sőt talán inkább elrettentő egy gyerek számára. Szerintük fontosabb egyfajta atmoszférát megéreztetni a gyerekekkel, fontosabb az, hogy mindent együtt lássanak és ezután álljanak neki a tanulásnak. Ez utóbbi véleményt mi is osztottuk. Azt nehezen tudták elképzelni, hogy azok a fekete bogyók valakit komolyan érdekeljenek.

Megoszlott a vélemény természetesen arról is, hogy mit tanítsunk az iskolában. Választ kerestünk arra a kérdésre, hogy otthon miért nép- és klasszikus zenét tanítunk, és itt miért pop-, rock- és egyéb zenéket, illetve, hogy jó-e ez így ahogy van. Abban megegyeztünk, hogy nálunk szükség lenne némi frissítésre, hiszen nem lehet elvárni a gyerekektől, hogy ismerjék a mi zenénket, ha mi nem ismerjük az ő zenéjüket. * Talán nekünk is sikerült elgondolkodtatnunk őket a mi álláspontunkról: hogy nagyon fontos az az örökség, ami évszázadok során felhalmozódott, és hogy ezt nem szabadna veszni hagyni.

Vitánk sajnos félbeszakadt, mivel vége lett az órának. Délre a Göbbarsskolan nevű iskolába mentük hospitálni, ahol egy zeneórát és egy kóruspróbát tekintettünk meg.

A zeneórán azt láthattuk, hogy hogyan készülnek fel a diákok a ,,dolgozatra”, amire egy konkrét dal akkordjait kell megtanulniuk zongorán, vagy gitáron. Egyéni munka zajlott, mindenki leült egy hangszerrel, és gyakorolt (itt nem elvárás az otthoni gyakorlás, még a zenére specializálódott osztályokban sem). A tanárok – ketten voltak: Helena és Marcus – körbejártak, és ahol kellett, ott segítettek, hogy melyik akkordot hogyan, hol kell lefogni a zongorán. Az ügyesebbeknek már a ,,legkisebb mozgás elvét” tanították – persze nem ezekkel a szavakkal - , ők már nem csak alapakkordokat játszottak, hanem fordításokat is.

A kórus a Luca-napi fellépésre készült, mert az itt nagy ünnep. Különböző svéd dalokat énekeltek, többet a tanárok feldolgozásában. A próba egyébként nem sokban különbözött a miénktől. Volt beéneklés, gyakorolták a szólamokat. A zenei anyag természetesen más volt, a szólamok megtanításában pedig nagy szerepe volt a zongorának.

Megint meglepődtünk azon, hogy a tizenhároméves gyerekek milyen remekül beszélnek angolul, és emellett mennyire közvetlenek.
Hazafelé sétálnunk kellett, de nem bántuk, mert gyönyörű őszi idő volt.  

Szombaton Tommy és felesége, Gerd elvittek bennünket a hétvégi házukba, ami egy tengerparti faluban található. Miután megérkeztünk, együtt elsétáltunk a falu legszebb részéig, ami egy tengerbe nyúló félsziget. Gyönyörű volt a sziklás part, még vörös áfonyát is találtunk.

Visszaérve Gerddel közösen készítettük el az ebédet, a taco-t, ami nagyon finom lett. A desszert, a kekszes-tejfölös-gyümölcsös süti is jól sikerült, ezt még péntek este raktuk össze a hotelben. Jól mutatott a levélből készült rózsacsokor mellett, amit Gerdnek hoztunk.

Evés után megnéztük a homokos tengerpartot is, különleges érzés volt csizmával lépni a fehér, süppedő homokba. Hazafelé Manfred nyaralóját is megmutatta Tommy.

Kellemesen telt tehát a nap, szépeket láttunk, sokat zenéltünk és jókat beszélgettünk. Tommy és Gerd nagyon kedvesek voltak, igazán megkedveltük őket.

Vasárnapra nem volt konkrét programunk, ezért addig alhattunk, ameddig jól esett. Kitaláltuk, hogy elmegyünk vásárolni, amibe egész jól belejöttünk.

Itthon Ági igazi svéd húsgolyós estebédet rittyentett nekünk, amíg mi az Esti dal szólamait próbáltuk felidézni. Na, nem pont azért, hogy ezzel szórakoztassuk magunkat, hanem mert úgy gondoltuk, ezt is kedves dolog volna elénekelni a svédeknek.

Holnap az egyetemen lesznek óráink, kedden pedig Pitea-ba megyünk, ahol egy másik fajta egyetemi programmal fogunk megismerkedni. Ott ugyanis nem általános és középiskolai zenetanárokat képeznek, mint Umeában, hanem zeneiskolai tanárokat. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.

Már péntek este van... szinte elmúlt egy hét, mióta elhagytuk Magyarországot, s ezzel együtt „lehúztunk” egy hetet az egyetemen rengeteg új, érdekes, sokat ígérő momentummal.

Szerencsére a mai napon is sok izgalomból csemegézhettünk.

Kezdődött a gitár órával. A Pellenél is tapasztalt, ill. az egyetemen úgyszintén alkalmazott csoportos órában volt részünk, Manfred vezetésével. Rögtön el is kezdtünk gondolkodni, hogy vajon most mi és hogy fog történni ebben az egy órában. Hamar megkaptuk a választ a kérdésünkre. Leültünk egy félkörbe gitárral a kezünkben, szemben Manfreddel. Ő megmutatta az akkordokat, amikre szükségünk volt ahhoz, hogy az előttünk lévő dalt le tudjuk kísérni, mi pedig ezt igyekeztünk leutánozni, bár némelyikünk kezében talán most volt először gitár. Hamar észrevette a tanácstalanságot az arcunkon, ezért egyenként mögénk lépve mutatta meg, hogy melyik ujjunknak hol a helye. Bár nekünk nem ez az erősségünk, de lelkesen próbáltunk eleget tenni az elénk tárt feladatnak. Az óra 12-ig tartott, amit a „lunch time” követett.

Igazi svédasztalos ebédben volt ma részünk, amit az egyetem tanáraival (Tommy, Manfred, Stigbjörn, Anna és Lorentz) fogyasztottunk el. Háromféle menüből lehetett választani (hús, hal, vegetáriánus), és ehhez rengeteg zöldség társult. Evés közben sokat beszélgettünk.

Alig szusszantunk egy kicsit, máris kezdődött Lorentz órája, amit tulajdonképp a diákok tartottak. Négy kis előadást láttunk, melyek nagyon érdekesek voltak számunkra. A feladat az volt, hogy három tetszőleges számot felhasználva alakítsanak ki egy történetet. Volt itt minden...A drogos, lepukkant zenészektől elkezdve a kidobott, hajléktalan férjen keresztül az „együtt vagyunk, szeretjük egymást”-ig minden. Legtöbbször ezekhez megfelelő ruházat, kiegészítők, eszközök is társultak. Kvázi egy mini zenés dráma jelent meg előttünk 8-10 percben. Ahányan voltak, annyiféle dologgal rukkoltak elő a fiatalok. Nagyon jó volt látni a zene és a színészkedés keveredését, a mindkettőre való figyelést, a szabadságot, ami megjelent az előadókon, valamint a „nincs rossz megoldás” jelenléte.

Ezt a programunkat zongora óra követte, mely titkon egy kis fellélegzést keltett bennünk, hiszen ilyen óránk nekünk is van, baj nem történhet.

De nem az történt, amit vártunk. Szintén egy terem, hat hallgató (beleértve minket is), hat szintetizátor. Ez az óra a jazz jegyében telt, és az improvizációra hegyeződött ki, amiben aztán végképp nehezen tudtuk elképzelni magunkat. Ismét segítségünkre volt a tavalyi jazz vokál óránk, melyben lagalább a blues skálát tanulmányoztuk kicsit, így nem álltunk annyira analfabétaként az egész előtt. A tanár: Göran bemutatta, hogy mit játszunk a basszusban, felül milyen akkordok szólnak ehhez, aztán hajrá! Improvisation! Először 2, majd 4, végül 8 ütemet játszva egymás után körbe. Mélyvíz! Hamar rájöttünk, hogy nem lehet elrontani, úgyhogy a végére egészen belejöttünk.

Göran nagyon nyitott volt, rendkívül érdekelte, hogy nálunk milyen egy zongoraóra. Röviden összefoglaltuk, majd megkért bennünket, hogy játszunk valamit, amit tudunk, vagy szeretünk. Dóri Bachot játszott, Zsuzsi Scarlattit. Játékuk után rögtön megkérdezte, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlük a zene. Nem érdekes, hogy rögtön az első kérdése ez volt? Nálunk mi a tanár első kérdése? Egyáltalán kérdez-e, vagy rögtön hibánkra való reflektálásképp egy utasítás hangzik el tőle, melynek a vége egy felkiáltójel.

Tudunk-e válaszolni - akár másnak, akár magunknak -, hogy mit érzünk, miközben zenélünk? Érzünk-e egyáltalán valamit? A mai napra legyen ez, ami elgondolkodtat bennünket.