Megint nehéz volt a hétfő, de azért érdemes volt felkelni.

Reggel Stigbjörn számítógépes zeneszérzés óráját látogattuk meg. Megmutatott egy programot, amivel egymásra lehet szerkeszteni a különböző hangszerek szólamait. Komponáltunk is egy érdekes ,,darabot”. Van benne zongora, kiscsengő, nejlongitár, ráztök és még sok egyéb.

Ezek után Tommy módszertanóráján vettünk részt. Egy svéd írónő könyvét olvassák a hallgatók, melynek a tartalmát röviden elmesélték nekünk. A könyv kérdéseket vet fel tanár-diák kapcsolatról, elmélet és gyakorlat kettősségéről, a kottaolvasás problematikájáról - fontos-e tudni kottátolvasni, jó-e ez a gyerek számára, élvezhető-e, lehet-e élvezhetően tanítani... Ezekről a kérdésekről beszélgetni kezdtünk, kíváncsiak voltunk egymás véleményére. Bizonyos kérdésekben meg tudtunk egyezni, de természetesen voltak dolgok, melyekről eltérően gondolkodunk.

Például a kottaolvasást Kodály országában természetesen fontosnak tartjuk, itt, Svédországban viszont nem ezen van a hangsúly. Érdeklődtek is a svéd hallgatók, hogy miként van ez nálunk. Amit ők látnak ebből, az a hangról hangra tanulás, és úgy látják, hogy ez nem lehet érdekes, sőt talán inkább elrettentő egy gyerek számára. Szerintük fontosabb egyfajta atmoszférát megéreztetni a gyerekekkel, fontosabb az, hogy mindent együtt lássanak és ezután álljanak neki a tanulásnak. Ez utóbbi véleményt mi is osztottuk. Azt nehezen tudták elképzelni, hogy azok a fekete bogyók valakit komolyan érdekeljenek.

Megoszlott a vélemény természetesen arról is, hogy mit tanítsunk az iskolában. Választ kerestünk arra a kérdésre, hogy otthon miért nép- és klasszikus zenét tanítunk, és itt miért pop-, rock- és egyéb zenéket, illetve, hogy jó-e ez így ahogy van. Abban megegyeztünk, hogy nálunk szükség lenne némi frissítésre, hiszen nem lehet elvárni a gyerekektől, hogy ismerjék a mi zenénket, ha mi nem ismerjük az ő zenéjüket. * Talán nekünk is sikerült elgondolkodtatnunk őket a mi álláspontunkról: hogy nagyon fontos az az örökség, ami évszázadok során felhalmozódott, és hogy ezt nem szabadna veszni hagyni.

Vitánk sajnos félbeszakadt, mivel vége lett az órának. Délre a Göbbarsskolan nevű iskolába mentük hospitálni, ahol egy zeneórát és egy kóruspróbát tekintettünk meg.

A zeneórán azt láthattuk, hogy hogyan készülnek fel a diákok a ,,dolgozatra”, amire egy konkrét dal akkordjait kell megtanulniuk zongorán, vagy gitáron. Egyéni munka zajlott, mindenki leült egy hangszerrel, és gyakorolt (itt nem elvárás az otthoni gyakorlás, még a zenére specializálódott osztályokban sem). A tanárok – ketten voltak: Helena és Marcus – körbejártak, és ahol kellett, ott segítettek, hogy melyik akkordot hogyan, hol kell lefogni a zongorán. Az ügyesebbeknek már a ,,legkisebb mozgás elvét” tanították – persze nem ezekkel a szavakkal - , ők már nem csak alapakkordokat játszottak, hanem fordításokat is.

A kórus a Luca-napi fellépésre készült, mert az itt nagy ünnep. Különböző svéd dalokat énekeltek, többet a tanárok feldolgozásában. A próba egyébként nem sokban különbözött a miénktől. Volt beéneklés, gyakorolták a szólamokat. A zenei anyag természetesen más volt, a szólamok megtanításában pedig nagy szerepe volt a zongorának.

Megint meglepődtünk azon, hogy a tizenhároméves gyerekek milyen remekül beszélnek angolul, és emellett mennyire közvetlenek.
Hazafelé sétálnunk kellett, de nem bántuk, mert gyönyörű őszi idő volt.