Már péntek este van... szinte elmúlt egy hét, mióta elhagytuk Magyarországot, s ezzel együtt „lehúztunk” egy hetet az egyetemen rengeteg új, érdekes, sokat ígérő momentummal.

Szerencsére a mai napon is sok izgalomból csemegézhettünk.

Kezdődött a gitár órával. A Pellenél is tapasztalt, ill. az egyetemen úgyszintén alkalmazott csoportos órában volt részünk, Manfred vezetésével. Rögtön el is kezdtünk gondolkodni, hogy vajon most mi és hogy fog történni ebben az egy órában. Hamar megkaptuk a választ a kérdésünkre. Leültünk egy félkörbe gitárral a kezünkben, szemben Manfreddel. Ő megmutatta az akkordokat, amikre szükségünk volt ahhoz, hogy az előttünk lévő dalt le tudjuk kísérni, mi pedig ezt igyekeztünk leutánozni, bár némelyikünk kezében talán most volt először gitár. Hamar észrevette a tanácstalanságot az arcunkon, ezért egyenként mögénk lépve mutatta meg, hogy melyik ujjunknak hol a helye. Bár nekünk nem ez az erősségünk, de lelkesen próbáltunk eleget tenni az elénk tárt feladatnak. Az óra 12-ig tartott, amit a „lunch time” követett.

Igazi svédasztalos ebédben volt ma részünk, amit az egyetem tanáraival (Tommy, Manfred, Stigbjörn, Anna és Lorentz) fogyasztottunk el. Háromféle menüből lehetett választani (hús, hal, vegetáriánus), és ehhez rengeteg zöldség társult. Evés közben sokat beszélgettünk.

Alig szusszantunk egy kicsit, máris kezdődött Lorentz órája, amit tulajdonképp a diákok tartottak. Négy kis előadást láttunk, melyek nagyon érdekesek voltak számunkra. A feladat az volt, hogy három tetszőleges számot felhasználva alakítsanak ki egy történetet. Volt itt minden...A drogos, lepukkant zenészektől elkezdve a kidobott, hajléktalan férjen keresztül az „együtt vagyunk, szeretjük egymást”-ig minden. Legtöbbször ezekhez megfelelő ruházat, kiegészítők, eszközök is társultak. Kvázi egy mini zenés dráma jelent meg előttünk 8-10 percben. Ahányan voltak, annyiféle dologgal rukkoltak elő a fiatalok. Nagyon jó volt látni a zene és a színészkedés keveredését, a mindkettőre való figyelést, a szabadságot, ami megjelent az előadókon, valamint a „nincs rossz megoldás” jelenléte.

Ezt a programunkat zongora óra követte, mely titkon egy kis fellélegzést keltett bennünk, hiszen ilyen óránk nekünk is van, baj nem történhet.

De nem az történt, amit vártunk. Szintén egy terem, hat hallgató (beleértve minket is), hat szintetizátor. Ez az óra a jazz jegyében telt, és az improvizációra hegyeződött ki, amiben aztán végképp nehezen tudtuk elképzelni magunkat. Ismét segítségünkre volt a tavalyi jazz vokál óránk, melyben lagalább a blues skálát tanulmányoztuk kicsit, így nem álltunk annyira analfabétaként az egész előtt. A tanár: Göran bemutatta, hogy mit játszunk a basszusban, felül milyen akkordok szólnak ehhez, aztán hajrá! Improvisation! Először 2, majd 4, végül 8 ütemet játszva egymás után körbe. Mélyvíz! Hamar rájöttünk, hogy nem lehet elrontani, úgyhogy a végére egészen belejöttünk.

Göran nagyon nyitott volt, rendkívül érdekelte, hogy nálunk milyen egy zongoraóra. Röviden összefoglaltuk, majd megkért bennünket, hogy játszunk valamit, amit tudunk, vagy szeretünk. Dóri Bachot játszott, Zsuzsi Scarlattit. Játékuk után rögtön megkérdezte, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlük a zene. Nem érdekes, hogy rögtön az első kérdése ez volt? Nálunk mi a tanár első kérdése? Egyáltalán kérdez-e, vagy rögtön hibánkra való reflektálásképp egy utasítás hangzik el tőle, melynek a vége egy felkiáltójel.

Tudunk-e válaszolni - akár másnak, akár magunknak -, hogy mit érzünk, miközben zenélünk? Érzünk-e egyáltalán valamit? A mai napra legyen ez, ami elgondolkodtat bennünket.