Svédországban mindenki, akivel eddig találkoztunk, és megtudta, hogy klasszikus zenével foglalkozunk azt kérdezte: és mikor mentek Piteåba? Ma mentünk Piteåba.

Piteå kb. 300 km-re van Umeåtól, úgyhogy oda-vissza összesen 7 órát kellett buszozni. Mi ezt pontosan tudtuk, de lelkesek voltunk, mert már nagyon kíváncsiak voltunk, hogy hogyan zajlik a klasszikus zene oktatása Svédországban.

Megérkeztünk a busszal, és már várt minket egy kedves úriember, aki kisbusszal elvitt minket az amúgy pár száz méterre levő egyetemre. A portán Micke fogadott minket, az egyetem egyik igazgatója. Egy profin megszerkesztett és kinyomtatott forgatókönyvet adott mindenkinek, majd egy órát beszélgettünk az irodájában. Megtudtuk róla, hogy Amerikában született, aztán Finnországban nevelkedett, klasszikus zongora szakon végzett a Sibelius Akadémián, de aztán nagyon megunta a koncertezést és a klasszikus zenét, ezért inkább beállt rockzenésznek, Los Angelesben magániskolát nyitott és egyszer csak már egyetem igazgató lett Piteåban, ahol egyébként órát nem vállal, mert utálja a tanítást. Micke, aki minket leginkább Jockey Ewing emlékeztetett, igazi főnök alkat: nagyon büszke a kis birodalmára.

Micke elmagyarázta, hogy itt hogyan épül fel a zeneoktatás: egy picit hasonlít az mi egyetemünkhöz, de mivel sokkal nagyobb szerepet kap a rock és popzene, valamint a jazz oktatása, sok különbség is van. Az egyetemen választható még média és táncpedagógia szak. Micke sokat mesélt a felvételi rendszerről is. Van egy szak az egyetemen, ahova minden évben felvesznek egy énekest, egy dobost, egy basszusgitárost, egy szólógitárost és egy billentyűst, akik bandát alkotnak. A több fordulós felvételin a felvételizők nem is találkoznak a tanárokkal, jeligét használnak és felvételeket készítenek a felvételi feladatok megoldásairól (tehát csak egy technikus van ott, nem befolyásolja őket bizottság jelenléte). A felvételeket elküldik a világon mindenfelé, ahol profi zenészek bírálják el, hogy kik a legjobbak. A végén a három-három legjobb közül úgy döntik el, hogy melyiket válasszák, hogy mindegyikkel folytatnak egy skype interjút. Erre azért van szükség, mert ezekbe a bandákba csak olyan kerülhet be, aki a profi játékán kívül szociálisan is képes arra, hogy három éven át együtt tudjon működni a másik négy emberrel. Nekünk tetszett ez a „banda-szak”, úgy tűnik három év után nagyon színvonalas együttesek kerülnek ki az egyetemről.

Ebéd után körbejártuk az épületet, ami még az umeåi felszereltséget is felülmúlta. Rengeteg gyakorlóterem volt, nagyon jól hangszigetelt szobák, és természetesen sok-sok eszköz, melyeket most nem sorolunk fel, talán elég azt elárulni, hogy összesen hat nagy orgona van az épületben.

Teremről-teremre jártunk, és be is kukkanthattunk néhány tanórára, illetve próbára. A hangszigetelés minősége akkor volt igazán hatásos, mikor a csendes folyosóról benyitottunk egy-egy próbára, ahonnan hirtelen, mindent elsodorva kiáradt a hang betöltve az egész teret. A rock bandák igazán profik voltak, érződött, hogy ide nem kerülhet be akárki. A délután folyamán találkoztunk Eric Westberggel, aki vezénylést tanít az egyetemen. Az negyed órás beszélgetés során megemlítettük neki, hogy érdemes Magyarországra jönni, mert a kórusélet nálunk is nagyon színvonalas. Eric lelkes volt, és egy órával később Ági és Micke már le is fixálták az svéd kórus budapesti utazását májusra. Nem problémáztak sokáig. Micke biztos azért is volt ennyire nagyvonalú, mikor rábólintott az utazásra, mivel szereti Magyarországot, mert itt annyira kicsi a Forma 1-es pálya, hogy az egészet be lehet látni a lelátóról.

Már láttuk, hogy mennyire magas szintű a rock, a pop meg a jazz, láttuk, hogy milyen jó körülmények között tanulhatnak a hallgatók, láttuk, hogy az egyetemnek nem okoz problémát kifizetni egy kórus európai utazását, de még mindig nem tudtuk, hogy milyen a klasszikus zene oktatása. Elérkezett a várva várt pillanat, és beültünk először egy fuvola kurzusra, majd egy énekórára végül hallgattunk egy vonószenekart és egy fúvósegyüttest. Csalódottan távoztunk, vagy inkább menekültünk ezekről az órákról. A színvonal jóval a magyarországi főiskolák nívója alatt volt. Mindenki nagyon kedves, nagyon lelkes, de valahogy mégsem éreztük, hogy bármi köze is lenne a zenéhez, annak, amit hallottunk.

Tegnap vitáztunk az umeåi tanárképzősökkel, hogy mi értelme van annyit bíbelődni a hangokkal, miért jó, hogy kottát olvasunk, minek tanulunk zenetörténetet? Miért nem lehet csak egyszerűen érezni a zenét?

Ez a felfogás valóban működik a pop és rock zenében, amit tényleg szuperül csinálnak a svédek. Ám nem elég a komolyzene befogadásához, megtanulásához és annak tanításához.